A mastering
VIII. rész
A hangszínszabályzás
A hangszínszabályzás talán az egyik jó fület, sok türelmet és nagy gyakorlati
tapasztalatot igénylő hangi beavatkozás. Ehhez persze kellenek ismeretek a hang
természetéről, annak viselkedéséről. Mindenek előtt tisztában kell lenni az
oktávok fogalmával és tudni, hogy az egyes zenei hangok milyen frekvencián
szólalnak meg.
A legalapvetőbb dolog e tárgyban a hang összetétele. Ha egy húr rezgését
vizsgáljuk, akkor egy igen komplex mozgást tapasztalhatunk, mely azonban jól
felismerhető szabályszerűségeket mutat. Ez a szabályszerűség a felhangrendszer.
A húrok rezgésének legnagyobb hullámhosszú összetevője maga az alapmodus. A
húrhossz 1/2, 1/3, 1/4, 1/5, stb. részén elhelyezkedő nullpontok magasabb
frekvenciákat jelölnek ki, és ezeken is egy időben rezonál a húr. Az ábra
szemléletesen mutatja ezt.
Ezek alapján írhatók fel a hang felharmónikusai, ezek közöl is a párosak és
páratlanok. Itt érdemes megjegyezni a fülünk viselkedésének egy érdekes
tulajdonságát, amikor egy hangot az első néhány felharmónikusából rakunk össze,
akkor az agyunk automatikusan generálja az alapmodust. Ezen az elven működnek a
felharmómikus dúsítók, exciterek. ( pl. Aphex Big Bottom)
A hangtechnikában egyik leggyakrabban alkalmazott eszköz a hangszínszabályzó,
vagy Equalizer, rövidítve EQ, melynek több fajtája ismeretes és használt. A
hangszínszabályzók működésének elve a hangi összetevők szelektív hangerő
szabályzásán alapul.
A hang további különös tulajdonsága, hogy ha valamelyik összetevőjének
megváltoztatjuk a szintjét, akkor a felhangsorban a hozzá tartozó frekvenciák is
megváltoznak ugyanabban az irányban, ráadásul a nem hozzátartozókkal való aránya
is megváltozik. Ez az a pont, ahol tapasztalattal kell rendelkezni a hangi
beavatkozás sikeressége érdekében, azaz, hogy azt az eredményt kapjuk, amit
szeretnénk.
Az egyik legkiábrándítóbb kaland, amikor elkezdjük találomra csavargatni a
hangszínszabályzókat és közben a fülünk folyamatosan igyekszik követni a
változásokat, azonban egy rövid idő után már elfelejti a referenciát, a kiinduló
pontot és innentől sötét erdőbe jutunk. Egyszerűen nem tudjuk, mit keresünk és
azt sem, hogy ebben a keresésben hol tartunk. Ezt a kiábrándító helyzetet el
lehet kerülni, ha pontosan felmérjük a fülünkkel, hogy mit szeretnénk hallani,
mit szeretnénk, milyen irányban megváltoztatni és azt is, hogy milyen
eszközökkel. Ugye kezd komplikált lenni?
Ehhez nagyon jó segítség és iránymutatás a hangszerek sugárzási tartományának
és a kromatikus hangsor frekvenciáinak ismerete.
Gyakorlati és esztétikai referenciák
A mai világ mindenféle zenei megnyilvánulást folyamatosan termel, amiben
mindenféle esztétikai hagyomány vagy megfontolás nélkül is történnek a hangi
beavatkozások. Sok műfajt lehetne említeni, főleg a legfiatalabb műfajokat, ahol
nem zenei esztétikai elvek szabják meg a hangzást, hanem a pillanatnyi lehetőség
vagy a divat. Ezeknél sokszor csupán az a cél, hogy más legyen, mint a többi, és
amikor kikerül egy beavatottság és hozzáértés nélküli kézből egy ilyen
hanganyag, akkor tűnik fel, hogy nem követ semmiféle esztétikai rendszert,
merthogy annak készítője igencsak híján van. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet
ösztönösen jó hangzású zenét produkálni. Ahhoz, hogy legyen viszonyítási
pontunk, ahhoz évszázadok zenei hagyományának eredményeit kell alapul venni,
amiben kifejezésre jut az ember, mint érzékelő lény befogadói természete, ami
engedelmeskedik a kikerülhetetlen pszihoakusztikai törvényeknek.
Ilyen referencia pont a nyugati klasszikus zenében alkalmazott nagyzenekari
hangzás, ahol sokféle hangszer szól sokféle hangszínen, sokféle arányban
egymással a lehető legszínesebb palettát kínálva. A mély hangzást a nagybőgők
képviselik, az alsó közép tartományt a csellók, a kürtök, a közép tartományt
talán a legtöbb hangszer, de például a fülünk számára leghiányzóbb
középtartományt a fafúvósok közül is az oboa, fagott képviselik, a felső
tartományt a hegedűk.
Ha valamelyik ezekből elhallgat, akkor megváltozik a zene hangképe,
megváltoznak belső arányai. Teljesen analóg módon, mint a hangszínszabályzás
esetében. Ezért is fontos, hogy egy hangmérnök, vagy hangtechnikus állandóan
képezze a fülét, ízlését klasszikus zenén. Ha annak arányait és belső hangzó
törvényszerűségeit tartja fejben amikor valami más stílusú anyagon dolgozik,
akkor az eredmény sokkal kellemesebb lesz. Persze ha az a cél, hogy kellemes
legyen, mert vannak stílusok, amik éppen ellenkező hatást akarnak kiváltani,
ahol a zene nem cél, hanem csak eszköz.
Néhány gyakorlati trükk
A hang bizonyos aspektusában úgy viselkedik, mint a yin és jang. Az egymással
kontrasztban lévő hangtartományok változása befolyást gyakorol egymásra.
Bizonyos tartományok csökkentése bizonyos tartományokban emelkedést vált ki.
Például: ha pár dB csillapítást okozunk 250 Hz környékén, akkor az 5 kHz
környékének tartománya éppen ellenkezően, ki fog emelkedni. Erre a jelenségre
több gyakorlati trükk épül. Ha például - és most vegyünk nagyzenekari példát a
hiteles referencia kedvéért - a trombiták túl harsogók a felső közép
tartományban, akkor annak kellemetlen hatása csökkenthető pár módon ismerve a
hang viselkedési természetét. Az egyik trükk az, hogy 6-8 kHz környékén kicsit
vágunk és 250 Hz-nél pedig emelünk. A másik megoldás, hogy csak 250 Hz.-en
emelünk egy keveset, és ez kiszed a harsogó magas közép tartományból is.
Egy másik tipikus probléma, amikor a felvétel elveszti a definitását, a
levegőjét és döglött, párnás hangzása lesz. A 7 kHz-es tartomány nagyon
érzékeny. Már 1/4 dB csökkenéssel eltűnik a nyitottság, a levegő érzése a
felvételből. Ez a hiány orvosolható, ha a 15-20 kHz-es tartományt kissé
megemeljük. Sokszor már 1/4 vagy egy fél dB is elegendő a megfelelő eredmény
eléréséhez. Ez a beavatkozás azt szemlélteti, hogy nem mindig a hiány, vagy a
többlet helyén avatkozunk be, hanem más hozzátartozó vagy éppen kontraszban lévő
tartományokba.
A trükkhöz tartozik, hogy alkalmazkodni kell a fülünk viselkedéséhez, azaz
egyszerre csak annyit változtassunk, amit a fülünk éppen érzékel, ne többet. Így
nem távolodunk el nagyon a kiindulási ponttól.
A hangszínszabályzás nagyon kényes szubjektív beavatkozás. Sosem kapunk jó
eredményt, ha fáradt füllel kezdünk a beavatkozásba, akár keverésbe vagy végső
masteringbe. A mai intenzíven sugárzó neafield monitorok elképesztő
intenzitással sugároznak nagyon részletes hangi információkat. 2 óra folyamatos
munka erősen igénybe veszi a fület. 2 óránként 20-30 perc csendes pihenő
elengedhetetlen a minőségi munka érdekében.
A valóság mindig sokkal bonyolultabb
A valóság azonban mindig sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt elvárnánk. A
hangszínszabályzás legtöbbször nem egyetlen ponton hanem több ponton is
szükséges, és ha hozzávesszük a fent említett tartományok interaktív
viselkedését, akkor igen komplikált szituációba kerülhetünk.
Egy másik eset, amikor a felvételen van egy bizonyos szűk tartomány, amitől
meg kellene szabadulni, például egy hangszer tökéletlenségéből adódóan van egy
kiemelkedően hangos rezonanciapont, vagy ha magas tartományban zajt
tapasztalunk. Ilyenkor sebészi módszert kell alkalmaznunk, többnyire
parametrikus EQ-t. Az általános tapasztalat, hogy az enyhébb Q-val rendelkező (
0,6- 0,8) hangszínszabályzók mindig természetesebben szólnak, mint a meredekebb
karakterisztikájúak. A beavatkozást azzal kezdjük, hogy magas Q értéket állítunk
be, nagyobbat, mint 2. Ha meg akarjuk találni a rezonancia pontot, akkor nagy
erősítéssel kezdjük a keresést, éppen hogy eltúlozva még inkább kiemeljük,
ugyanis így találunk legkönnyebben és legpontosabban a közepébe. Ezután lassan
végig pásztázzuk a sávot és ott, ahol a legintenzívebb a nemkívánatos
rezonancia, ott kell leszűkíteni a Q értéket, majd beállítani a kívánt vágást.
Ez a módszer vizuálisan tekintve nagyon hasonló a zoomoláshoz.
EQ típusok
Az egyik legelső és legalapvetőbb hangszínszabályzó típus a P.J. Baxandall
által feltalál módszer, az úgynevezett lepkeszabályzó ( Shelving EQ). Mint a
lepke két szárnya úgy néz ki a diagramon, innen a neve is, a hallható frekvencia
tartományt nagyjából 1 kHz körül megfelezve teljesen szimmetrikus mély és magas
szabályzást alkalmaz mindössze két szabályzó segítségével. Az ábra ezt mutatja:
Ez a módszer az '50-es évekből származik és ma is használják. A HiFi világban
teljesen elterjedt.
A másik EQ az úgynevezett Graphics EQ, ami a frekvencia sávban az oktávokat
osztja egyre kisebb egységekre, és azon belül valósít meg csillapítást, vagy
emelést.
Végül az egyik legnépszerűbb, legsokoldalúbb EQ típus a Parametrikus
hangszínszabályzó. A több tartományra osztott frekvenciasávok eltolhatóak, külön
lehetséges csillapítást vagy emelést végezni.
Végezetül az alábbiakban itt egy gyakorlati útmutató, ami segít megtanulni a
hangszínszabályzást. A táblázat mutatja, hogy milyen hangi tulajdonságoknál hol
kell vágni vagy milyen tulajdonság eléréséhez kell emelni.
|
Hangszer |
Vágás |
Emelés |
Megjegyzés |
|
Emberi hang |
Érdes: 2
KHz-nél.
Orrhangú: 1 KHz-nél.
Pufogó: 80 Hz alatt. |
Intenzív: 8
KHz-nél.
Áttetsző: 3 KHz felett.
Testes: 200-400 Hz-nél. |
Sok szólam
esetén vékonyítani kell. |
|
Zongora |
kongós: 1-2
KHz-nél.
döngős: 300 Hz-nél. |
Levegősség: 5
KHz-nél.
Mély: 100 Hz-nél. |
Ha ritmus
szekcióval keverik nem szabad sok mélyet adni. |
|
Elektromos
gitár |
Koszos,
zavaros: 80 Hz-nél |
Áttetszőség: 3
KHz-nél
Alja: 125 Hz-nél. |
|
|
Akusztikus
gitár |
Vékony: 2-3
KHz-nél.
Döngős: 200 Hz-nél. |
Csilingelős: 5
KHz felett
Testes: 125
Hz-nél |
|
|
Basszus
gitár |
Vékony: 1
KHz-nél.
Döngős:
125 Hz-nél. |
Morgós: 600
Hz-nél.
Alja: 80 Hz alatt. |
Hangszer és húr
függő |
|
Akusztikus
bőgő |
Lapos: 600
Hz-nél.
Döngős: 200 Hz-nél. |
Csattogós: 2-5
KHz-nél.
Alja: 125 Hz alatt. |
|
|
Pergő dob |
Zavaró: 1
KHz-nél. |
Csengős: 2 KHz
felett.
Testes: 150-200 Hz-nél.
Mély: 80 Hz-nél. |
A pergő sodrony
feszítése sokat segít. |
|
Láb dob |
Löttyedt: 600
Hz-nél.
Buhogós: 80 Hz-nél. |
Csattogós: 2-5
KHz-nél.
Alja: 60-125 Hz-nél. |
A legtöbb pop
stílusban eltávolítják az első bőrt és egy kemény betétet
ragasztanak a hátsóra. |
|
Tam |
Döngős: 300
Hz-nél. |
Csattogós: 2-5
KHz-nél.
Alja: 200 Hz-nél. |
A bőr feszesség
sokat számít |
|
cinek |
Zavaró: 1
KHz-nél. |
Csillogó: 5
KHz-felett. |
Nem szabad
túl hangos felvételt készíteni, mert eltűnnek a tranziensek. |
|
Fúvósok és
vonósok |
Érdes: 3
KHz-nél.
Tülkölős: 1
KHz-nél.
Zavaros: 120 Hz alatt. |
Intenzív: 8-12
KHz-nél.
Tiszta: 2 KHz felett.
Vonósok elevenek: 400-600 Hz-nél. |
|
EQ és kompresszálás
A kompresszor önmagában is befolyásolja a hangképet. Ha a kompresszor
használata elkerülhetetlen, akkor lehetőleg EQ előtt érdemes kompresszálni. A
kompresszorral a hangok ütését és a zene hangosságát kell beállítani. Az általa
okozott hangszín módosulás és torzulás az mellékhatás. Nem célszerű, bár egyre
nagyobb divatja van egyes stílusokban, hogy a kompresszort annak jellegzetes
torzítása miatt használják. Az eset hasonló, amikor egy gyógyszert a
mellékhatása miatt szed valaki.... Vannak, akik fordított sorrendben dolgoznak,
ez függ stílustól munkamódszertől és gyakorlattól, mindegyik adhat jó eredményt.
Az utóbbi időszakban nagyon elterjedtek a többsávos kompresszorok, amelyek
hatásukban sokszor EQ-ként mutatkoznak meg.
Jól felszerelt gazdag stúdiókban elterjedt módszer az is, hogy sávonként
megfelelő kompressziót alkalmazva, előre kompresszálva veszik fel az anyagot és
a masteringnél már csak keveset vagy egyáltalán nem kompresszálnak.
Másik módszer, főleg a mai házi stúdiós gyakorlatban megfontolandó, hogy
sávonként alkalmaznak kompresszort és EQ-t ha szükséges, és a végső hangkép
kialakításánál már csak kevés beavatkozás szükséges.
Lassan közeledünk a sorozatunk végéhez és választ adhatunk arra, hogy mi a
mastering és miért misztifikálták az egekbe nem is alaptalanul ezt a műveletet.
A következő befejező részben a térszimulációval foglalkozunk.
Folytatjuk....
Szabó Sándor
Vissza az oldal tetejére
|
©2006-2009 Tandem Records ::