A mastering
IX. rész
A tér szimulálása
Furcsa cím, alig használja valaki. A témakör bizonyos tekintetben tartozhatna
a keverés témakörébe is, de úgy vélem sokkal inkább kell, hogy tartozzék a
mastering témakörébe.
Maga a térszimuláció, mint hangi eljárás azóta létezik, mióta vannak
térszimulátorok, úgy nagyjából a kilencvenes évek vége óta. Előtte csak zengetők
voltak. A korai reflekciók kutatásával, majd mesterséges előállításával
lehetségessé vált a hangforrások térbeli pozícionálása. Ezt nevezzük
térszimulációnak. A térérzet alkalmazása stílusonként más és más. Az alábbiakban
tekintsük át a jellemzőbb alkalmazásokat.
A klasszikus zenei gyakorlat
A klasszikus zenei felvételi gyakorlatban a tér jelenléte, hallhatósága
nélkülözhetetlen, azonban egy határon túl már küzdenek ellene. Az sem jó, ha
száraz a felvétel, az sem jó, ha túlságosan teres. Az optimális arány zene,
hangszer, stílus és ízlés kérdése. Egy gregorián darabot nem lehet egy 2, 5 mp
lecsengésű teremben felvenni, miként mondjuk a Goldberg variációkat sem egy 10
mp lecsengésű katedrálisban. A klasszikus zenei gyakorlatban a tér érzékeltetése
a mikrofonok távolságának a beállításával valósítják meg. Gyakran előfordul,
hogy egy nagyzenekari koncertet fel akarnak venni, egy olyan teremben, ami
üresen 2,6 mp-et zeng. A közönség amint elfoglalta a helyét, a lecsengés
lecsökken 1,4 mp-re és a terem zengés eredeti fénye eltűnik. Ilyenkor gyakran
alkalmaznak olyan mesterséges zengetést, ami nem ad hozzá a hanghoz más
karaktert, vagy színezettséget, csupán meghosszabbítja a teremzengést a kívánt
értékre. Ilyen sokáig nem létezett. A TC Electronic REV2, REV3 majd a VSS3
algoritmusainak a megjelenésével a klasszikus zenei reprodukcióban is elkezdték
használni a zengetőket.
A hangzás utóéletének, lecsengésének mesterséges meghosszabbítása történhet
valós időben, amikor a felvevő apparátusba be van kötve egy zengető, és
történhet utólag, amikor az utómunkák során külön keverik hozzá a zengést. Az
első esetben mindent előre kipróbálnak és beállítanak, sőt a darab elejét is ott
a koncerten fédelik fel és le, így a koncert anyag gyakorlatilag zeneszámonként
van felvéve a hangrögzítőben. Onnan már csak kimásolják a sokszorosításhoz és
semmilyen utómunka nem történik vele. Ez a purista módszer, és kétségtelenül ez
adja a legjobb eredményt. Nincs konverzió, nincs editálás, még hangerő korrekció
sem. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez a munkamódszer az analóg világból maradt
ránk a purista hozzáállású hangmérnököktől.
Egyre többen vannak, akik sok mikrofonnal sok sávon rögzítik az anyagot és
utólag keverik össze, beleértve még a zengetést is. Az is előfordul, hogy
komolyzenénél kompressziót is alkalmaznak. Vannak, akik erről hallani sem
akarnak. Tehát több irányzat él ebben a tekintetben.
A klasszikus muzsikusok nagyobbik többsége irtózik a gépektől, a stúdiótól
általában, a zengetőt visszhangosítónak nevezik és általában csak a saját
hangszerük hangjáig terjed az érzékelésük, minden ami azon kívül esik zavaró
számukra. A producer már nyitottabb e tekintetben és a hangmérnökkel együtt
alakítják ki a végső hangzásképet.
Szóló és kamarazenei gyakorlat
Egyre több szólista van a világban, különösen az akusztikus gitár világában
keletkezik sok új produkció. A kamarazenekarok is egyre többen vannak,
mindenféle stílusban és színvonalon. Egyre több CD jelenik meg ilyen kisebb
kamara vagy szóló formációkban mindenféle akusztikus műfajban, legyen az
klasszikus, népzene vagy jazz. Sajnos nagyon sok esetben ezek a produkciók nem a
megfelelő stúdióban, nem a megfelelő hozzáértéssel és nem a megfelelő
eszközökkel kerülnek felvételre és utómunkára. Gyakran a felvétel többé kevésbé
elfogadhatóan elkészül valahol egy igazi teremben és a hozzá nem értő muzsikus
vagy a producer ( mindkettő létezik...), úgy dönt, hogy halk a felvétel, és
elviszik egy stúdióba, ahol tudják hogyan kell hangos zenét csinálni és
kompresszálnak rajta. Ilyenkor a felvétel tényleg hangos lesz, de elveszti a
tranzienseit és a tér információk átalakulnak és nemcsak a térérzet, de az egész
felvétel atmoszférája megváltozik. Általában mindig rossz irányba.
Az áldásos az lenne, ha tudomásul vennék, hogy a zene egyik dimenziója maga a
dinamika. Ha ezt elveszik belőle, akkor magát a zenét herélik ki. Sok híres
felvételt összegyűjtöttem tanulmányozásra. A legjobban szóló felvételek
maximális kivezérlése - 6dB, az átlagos szint sem több, mint -12 dB. Aki pop
zenét gyárt, el sem tudna képzelni ilyen alacsonyan kivezérelt hanganyagot. A -6
dB elég jól megőrzi a tranzienseket, főleg ha nincs limitálva és kompresszálva.
Ezek a felvételek valóban halkabbak a megszokott kompresszált 0 dB-ig kivezérelt
felvételeknél, de tiszták, áttetszőek és dinamikailag élők, lélegzők.
Manapság a felvételhez nincs mindig szükség nagyon jó teremre, és ez
legtöbbször teljesíthetetlen is. Megfelelő sztereó mikrofonozással és
mesterséges zengetéssel vagy térszimulációval nagyon élő, hiteles hangzás érhető
el. Egy gitár vagy egy fuvola szóló felvétele stílustól függően igényel némi tér
érzetet. A tér érzetünk több aspektusból áll össze. A tér érzetünkhöz szükség
van arra, hogy a hangfelvétel ne monó, azaz egy csatornás legyen. Két mikrofont
ajánlatos használni, ezzel a hangszer kap egy kiterjedést, egy aurát. A monó jel
sztereó hangrendszeren hallgatva a hangszer hangjának csak egy aspektusát adja
vissza. Kb azt, mintha egy füllel hallanánk onnan, ahol a mikrofont elhelyeztük.
Két csatorna már egy teltebb valószerűbb hangképet ad. A térérzethez szükségünk
van hallani a térben lezajló reflekciókat. Hallanunk kell a hang irányát,
utóéletét, a terem lecsengését. A teljes élményhez éreznünk kell a terem
nagyságát, alakját belső minőségét. Ezt mesterségesen is elő lehet idézni, azt a
korai reflekciókat előállító eszköz, többnyire a fejlettebb zengetők, azaz
térszimulátorok Early Reflection generátora végzi.
Keményebb műfajok
A popzene még alkalmazza a zengetést, különösen az énekhang megformálásában
és megjelenítésében kapott nagyobb szerepet. Egy igényes popzenei felvételen
sokszor 3-4 féle zengető is szól, mindegyik más hangszerre és más beállítással.
A dobok esetében terjedt el a másik fontos alkalmazás. A dobok hangja rövid,
szinte csal a tranzienst halljuk. Ha sok a hangszer és minden kompresszálva van,
akkor a dobnak nincs esélye kiszólni a mixből. Ha a dobot is kompresszáljuk,
akkor az is veszt a tranzienséből és nem jutottunk előbbre annak
illusztrálásában sem. Kevés áttetsző fényes zengő tér ilyenkor kiemeli a dobot a
háttérből és az egész mix hallgathatósága javulni fog. A billentyűs hangszerek,
pad és egyéb vonós jellegű effektusok esetében a hosszabb lecsengésű melegebb
zengések használatosabbak. Különösen a széles térérzetet adó diffúz mezők nagyon
szemléletessé teszik a hangképet.
Az igazán kemény műfajoknál a zengető éppen csak megtűrt jószág. A metál
zenében a hatás nem a finom térérzetben, hanem a hangerőben és az
agresszivitásban van. Ezen stílusokban a kompresszor okozta torzítás milyensége,
és az elérhető hangerő fontosabb mindennél. A zengés finom reflekciói egyébként
sem lennének hallhatóak, az egyébként is mindent beterítő torzított gitárhoz
kell mindent igazítani. Mondhatjuk azt is, hogy a torzított gitár miatt minden
kényszerpályán van. Minden más hangszer hangján annak érdekében kell formálni és
dolgozni, hogy egyáltalán hallható maradjon. A kemény rock és metál zenékben
annyi hang van, hogy esély sincs a lecsengést meghallani, legfeljebb a legvégén
hallhatnánk. A metál zenét keverő hangmérnököket általában zavarja, akadályozza
a zengető. Persze kivételek is akadnak és akkor mindig kiderül, hogy a zene
akkor tölti be teljes szerepét, ha megvalósul benne a jin és jang törvénye. Ez
azt jelenti, hogy a csend és a hang egymás nélkül értelmezhetetlen. A csak
egyforma hangerőn szóló zene fárasztó, nem ad felemelő élményt.
A szigorúbb műfajoknál sokkal fontosabb, hogy például az ének ( ha lehet
annak nevezni) inkább az arcunkba szóljon, mint beljebb a térben.
Az elektronikus zenék egyes stílusaira a fent említettek mondhatók el. Azzal
a különbséggel, hogy ott nem a torzított gitárhanggal kell megbirkózni, hanem a
szub basszus tartománnyal. Az is annyira leköti az agyunk feldolgozó
kapacitását, hogy elfedi a térérzetünket. Ezért nem is nagyon mondható, hogy ott
a zengető meghatározó eszköz lenne. Akadnak bizonyos chill-out és ambient
műfajok, melyek viszont szívesen alkalmazzák és néha még jól is.
Hogyan teremtsünk térérzetet?
Mindenek előtt érdemes megfontolni, hogy mennyire engedi meg a zene és a
munkamódszer a sztereó sávok alkalmazását. Sztereó sávok sokkal gazdagabb
térélményt adnak csupán azzal, hogy a hangforrásokat nem élesen, pontszerűen
halljuk a sztereó térben, hanem van egy magjuk és körülöttük egy aurájuk, és ami
még fontosabb, hogy a 2 mikrofonos technika eleve ad egy határozott
távolságérzetet. A sztereó sávot könnyebb hihetően panorámázni. Persze a mono
sávokkal is fog működni a dolog.
Az igazi mesterséges térérzethez sok sávos felvétel esetén kell legalább két
eszköz: egy olyan zengető, aminek hangja hátul marad, illusztrálja a terem
mélységét és szélességét és mintegy kibéleli a termet. A másik eszköz egy olyan
zengető legyen, ami korai reflekciókat tud előállítani különféle alakú terek
formájában. Ez fogja illusztrálni a terem méretét, alakját. Ezen a zengetőn csak
a korai reflekciókat kell használni, a zengető részét ki kell iktatni.
A korai reflekciókat sávonként külön aux kimenettel kell táplálni. Miután
beállítottuk a megfelelő hangerő arányokat és panoráma helyzeteket, a
hangforrások térbe való betolását kell elvégeznünk. Ezt a korai reflekciók
sávonkénti hozzáadásával végezzük el. Minél több korai reflekciót adunk a
sávhoz, annál mélyebben fogjuk a hangforrást bent hallani a térben. A korai
reflekció ezen kívül elhelyezi a hangot a szimulált térben, azaz halljuk a falak
helyét is a reflekciókban, így azonnal hallani fogjuk hol foglalja el helyét a
térben. Ezt a műveletet minden sztereó sávon el kell végezni. Az eredmény pedig
egy 3 dimenziós plasztikus tér lesz, ahol minden hangforrás más térrétegben
helyezkedik el. De ezzel még nincs készen a tér megformálása.
A következő lépés a hang utóéletének, és terem mélységének a megformálása.
Ehhez kell a másik zengető. Ezt a zengetőt is külön aux sávon kell táplálni. Itt
fontos, hogy csak diffúz mezőt adjunk a mixhez, vagyis ha vannak a zengetőnek
korai reflekciói, akkor azt ki kell iktatni. A következő lépés az, hogy
mindegyik hangforráshoz adjunk valamennyi zengetést, amennyit a fülünk már éppen
meghall. Ennek eredményeként a felvétel olyan érzetet kelt, mint egy
sokmikrofonos igazi térben készült felvétel.
Amit itt leírtam, ez valójában nagyon egyszerű dolog, mégsem alkalmazzák
széles körben. Ennek összetett okai vannak: részben a divat nem ebbe az irányba
megy, részben még nincs a térbeliségnek erős hangi kultúrája, továbbá a
hangmérnökök nem ismerik igazán az eszközeiket, továbbá mert eszközhiányban
szenvednek.
Egyszerű esetben, amikor egyetlen szóló hangszert akarunk valahol a térben
megjeleníteni, ahhoz elegendő egy korai reflekciót is tudó zengető. Ha több
hangszerünk van és megelégedünk azzal, hogy a távolságérzettel együtt növekedik
a zengetés is, akkor elegendő egyetlen zengető. Ha azonban a valóságos tér
viselkedését akarjuk a zenéhez igazítani, akkor mindenképpen külön korai
reflekció generátor és külön zengető kell.
Algoritmikus vagy konvolúciós térszimulálás?
Erről azt gondolom, hogy legyen ízlés kérdése. A konvolúciós zengetők
szerencsés esetben éppen azt a teret adják, amire szükségünk van. Általában jól
visszaadják a valós tér atmoszféráját. Ha hozzáértően mikrofonozták be a termet
a konvolúcióhoz, akkor elegendően széles és mély teret tudunk megjeleníteni.
Hátrány, hogy ha akár csak a zengési időhöz hozzányúlunk az egész térélmény
összeomlik. A konvolver a rossz mikrofonozást is megjeleníti a beleértve a terem
hibáit is.
Sokan megkedvelték, de ma még mindig vannak ennek a technológiának
hiányosságai, amihez kell még idő, de még inkább óriási processzor kapacitás,
amiből soha sincs elegendő. Nem is készült sok konvolúciós készülék vas
formában, ami elérte volna az ipari szabvány szintjét. A Yamaha SREV és a SONY
konvolúciós zengetője említhető megfelelőnek ezen a területen. A Quantec 2498
konvolúciós térszimulátora 4 éve csak a prospektusok lapjain létezik, ha valaha
el is készül, akkoris csak a harmadik megvalósult eszköz lesz a konvolúciós
technológiában.
Pluginek
A pluginek sokat fejlődtek az utóbbi időben, azaz inkább azt mondanám, hogy
amit már hardveren nem érdemes futtatni, mert elavult, azt a plugin üzletág és
piac felszívja és nagy revelációval eladja. A legjobb, legmodernebb pluginek is
10-15 évvel ezelőtti technológiát testesítenek meg és úgy is szólnak.
Plugin formában léteznek jó zengetők, de korai reflekció generátorok még nem.
Ehhez sajnos még mindig vasat kell venni. A plugin zengetők algoritmusainak
grafikus felülete sokszor nagyon megnyerő, és vannak bennük korai reflekciót
előállító generátorok is, de nagyon elnagyoltak, effektnek jók, de
térszimulációra alkalmatlanok.
A pluginokat kedvelők számára érdemesebb konvolúciós algorimusokkal dolgozni
mert azokban a korai reflekció és a diffúz mező (zengés) egyetlen egységben van,
és velük élethűbben lehet távolságot és mélységérzetet szimulálni.
Nem mindegy a sorrend
A mastering mai tipikusan elterjedt módszere eleve tartalmaz pár elkerülhető
problémát. Ugyanis, a kész mixben, a végső kompresszálásnál a térérzet
összeomlik, a távolságok összemosódnak, minden közel egyvonalban fog szólni. Ha
ez a cél, akkor erről nincs mit beszélni tovább. Ha azonban a cél az, hogy a
térbeliség és a mélységérzet is megmaradjon, akkor meg kell változtatni a
sorrendet. Először kell kompresszálni, utána foglalkozni a térrel. Erre sokan
nem hajlandók, csupán azért sem, mert ehhez a kompresszált jel maximális szintje
nem lehet több, mint -3 dB. A térinformációk kb 3 dB-el növelik meg a szintet.
Másrészt nem hajlandók fordított sorrendet alkalmazni, mert a hanggal dolgozók
70%-a megszokások és beidegződések szerint dolgozik, meg sem fordul a fejükben
másként csinálni, mint ahogy megszokták. A megszokás biztonságot ad, de nem hagy
tovább fejlődni.
A kompresszor nagy segítség lehet, ha például egy nagyon közeli énekhangot
szeretnénk ábrázolni mögötte mélyen bent ülő hangszerekkel és egy még mélyebb
térben. Ehhez a kompresszor alkalmazása az énekhang közelítéséhez
elengedhetetlen. A kompresszor segíthet azt az érzetet kelteni, hogy a
hangforrást közelebb halljuk hozzánk. A korai reflekciókkal mindig távolodik a
hangforrás, kompresszorral pedig közelebbi érzetet ad.
Utószó
Mostanra, a XI. rész végére bizonyára sikerült némi fogalmat alkotnunk a
masteringről. Talán érezhető, hogy nem alaptalan a misztifikálás ebben a
témában. A hanggal való foglalkozás is a kultúránk része, a hangzáskultúra
része. Más műfajok más módszereket dolgoztak ki a hangzás végső kialakítására.
Nincsenek kizárólagos megoldások, miként a művészetben sincsen egyetlen
kizárólagos út. Különféle célok vannak és azokat különféle eszközökkel,
módszerekkel lehet elérni. A hangzás kultúra attól szép, hogy színes, hogy
sokféle út vezethet a célhoz, annyiféle út, amennyiféle zene van.
Szabó Sándor
Vissza az oldal tetejére
|
©2006-2009 Tandem Records ::